januar 11 éjszaka:
Két naplemente és egy napfelkelte felhők közötti megtekintése után megérkeztünk a Hong Kong-i Chek Lap Kok repülőtérre. A napfelkeltét Szibéria felett láttuk, mert Londonból hosszasan keletnek tartottunk és csak Novoszibirszk után vettünk egy balkanyart, így kerülve meg a Himaláját.
Valójában az út egyáltalán nem volt eseménymentes, a Heathrow-t beborító köd miatt csomó londoni járatot töröltek. Így egy hamarabbi géppel kellett Londonba mennem, ami viszont a Gatwickre vitt (az eredeti gép a Heathrow 5-ös termináljára vitt volna, és akkor csak a tranzitváróban kellett volna ücsörögnöm… Ehelyett a teltházas gatwicki gépen benyomorodtam egy kövér ázsiai és egy – a magyar felnőtt lakosságot remekül reprezentáló, én-még-a-pirézeket-is-utálom konzervatív bácsi közé, aki barátságos volt, így meghallgathattam, hogy London egy bűnös város, és minden bizonnyal Hong Kong is az). A Heathrow-ra 20 fontért vitt át a National Expressz egyik busza, amit leginkább a Kóbor Grimbuszra emlékeztetett. Különböző repterek termináljai között vándorló fáradt egyének gubbasztottak rajta. Minden megállónál lekászálódott a kissé fásult és ideges sofőr, hogy felnyissa a csomagtartót és kiabáljon a néppel, hogy ki melyik terminálra megy? Mert annak fényében helyezte el a csomagokat. Vezetni pedig úgy vezetett, mintha egy sportkocsi kormánya lenne a kézében, az elvileg több, mint egy órás utat cirka 40 perc alatt tettük meg. Végül meglett a Heathrow 5 (ami nem mellesleg olyan hatalmas, hogy magán azon az egy terminálon belül kisvonatok visznek a beszállókapukhoz) és meglett Zsanett is, a cserediák-párom, és kevés várakozás után beszállhattunk a Jumboba… kellemes felüdülés volt a kicsit klausztrofóbiát-okozó Malév gép után, bár – a késés miatt- 13 órán keresztül annyira talán mégsem kényelmes. Csomó kaját adtak, majdnem 100 féle film közül lehetett válogatni, de mivel éjszaka mentünk, inkább aludni próbáltam – kevés sikerrel, de utólag így jól jártam az időeltolódással, nem lesz nagy gond, mivel helyi idő szerint este értünk ide, és már 30 órája nem aludtam.
Hong kong reptere is kellemesen nagy ahhoz, hogy másfél órába teljen mire kijutottunk belőle. Az E22-es buszt kellett megtalálnunk, ami egyenesen a kolihoz hozott bennünket. Legalább fél órát jöttünk a busszal, láttuk valamelyik öblöt éjszakai fényében pompázni. Az itteni buszok emeletesek, mint a londoniak, jobbról jönnek és le kell őket inteni, de nem csak pirosak, hanem színesek. Csak ezen éppen nem volt kijelző, ezért fogalmunk sem volt, hol lesz az a megálló, ahol le kell majd szállnunk. Próbáltunk segítséget kérni a sofőrtől, de nem tudott angolul. Hm.., ennél azért többre számítottam, még a BKV-nak is szokott sikerülni olyan sofőröket találni a 200-as buszra, akik legalább a ticket szót ismerik J Megkérdeztük a mögöttünk ülőket, hogy tudnak-e segíteni, kiderült, hogy egyikük is ide jön, és ismeri is a járást, készségesen segített a továbbiakban. Bejelentkeztünk a koliba, kaptunk mágneskártya kulcsot a szobánkhoz, amihez nem ok használati útmutatót adtak, így a vártnál nehezebben tudtunk bejutni a szobába. Zsanettal ugyanabban a Hall-ban lakunk, a 9-esben, csak ő a 8. emeleten, én meg a 9.-en. A szobatársamat (a továbbiakban roomie, mert itt úgy hívják) még nem láttam… itt van, azt jelzik a cuccai, de elég rendesnek tűnik így elsőre, csak a polcán van néhány tankönyv, amiből rájöttünk, hogy valami analízist tanul a lelkem, meg egy rózsaszín táska. A többi cucca a szekrényében van. Nekem jutott az emeletes ágy, aminek az egész alja az én szekrényem, szóval hely az van a cuccaimnak bőven. Miután lepakoltam meglátogattam Zsanettet, aki szintén nem találkozott még a roomiejával, de annyit megismerhettünk belőle, hogy nagy Hello Kitty és egyéb irritáló japán rajzfilmfigura rajongó (nem manga, hanem azok a kis szivecskés hörcsögszerű lények), szerte szét vannak a cuccai, amikről… ha nem tudnánk, hogy egyetemista, akkor tuti, hogy egy 10 éves kislány holmijának néznénk. Mondjuk eddig csak olyanokkal találkoztunk a koliban, akik nem néztek ki 16-nél többnek... nagy boldogsággal konstatáltam, amikor egy vörös hajú, fehér srác jött ki az egyik szobából, hogy nem én leszek az egyetlen fehér az emeleten :D
Még nincs internetem, de mihelyst lesz, felrakom ezt a blogra.
